Irodalom

Kedves Hatodikosok!

Az előző alkalommal Csokonai Vitéz Mihály A Reményhez című versét olvastátok, illetve hallgattátok meg művészi előadásban és megzenésítve. Házi feladatul Csokonai életét kell megtanulni, majd leírni és április 6-ig elküldeni nekem. Négy ügyes osztálytársatok ezt már meg is tette.
Most a tétel második részét küldöm, ami a verselemzést tartalmazza.
Ezt is kérlek tanuld meg, és ha már tudod, akkor fejből írd le egy lapra vagy a füzetedbe és küldd el nekem április 15-ig az alábbi e-mail címre: oktatasnbaloghanna@gmail.com
Most hosszabb határidőt kaptatok, mert közben tavaszi szünet is lesz.
DE ne hagyd az utolsó napokra a tanulást.

Jó munkát kívánok!

Szeretettel: Anna néni

A Reményhez című vers elemzése

1803-ban írta a költő. A verset szerelmi csalódás ihlette. Vajda Juliannát apja csak akkor volt hajlandó feleségül adni a költőhöz, ha biztos megélhetést tud nyújtani lányának. A költő ezért Keszthelyre ment munkát keresni, ám amíg ott járt Juliannát apja egy gazdag kereskedőhöz adta feleségül.

A Reményhez című vers a Lilla-ciklus utolsó darabja.

(A versciklus olyan versfüzér, amely tartalmilag, gondolatilag, vagy érzelmileg összefüggő versekből áll.)

A Lilla-ciklus korábbi darabjai vidámak, kedveskedők, bizakodók, hiszen akkor még Lilla fogadta Csokonai udvarlását. Amikor Lilla mással jegyezte el magát, a költő hozzá szóló versei is fájdalmas hangulatúvá váltak.

Műfaja: elégia, mely olyan lírai műfaj, amely lemondó, fájdalmas hangon emlékezik vissza jelentős múltbeli eseményekre.

Csokonai a remény allegóriával fejezi ki, hogy csalódott az életben.

Az allegória hosszabb gondolatsoron, vagy az egész versen végigvitt metafora, megszemélyesítés vagy hasonlat.

A költő nagybetűvel írta a megszemélyesített Remény szót. Istennőnek, egy csalfa tündérnek képzelhetjük, egy álomalak, aki az egész sorsot megszemélyesíti.

A vers szerkezeti vázlata:

1.    vsz.: A csalódás keserűsége

2.    vsz.: A visszaidézett boldogság képe

3.    vsz.: Fordulat, a veszteség miatti fájdalom

4.    vsz.: Elégikus lemondás, búcsú az élettől

A költemény az elmúlt örömök és a megmaradt reménység kifejezője. A költő címben megszólított elvont fogalomhoz, a megszemélyesített Reményhez beszél az egész versben. Sajátos párbeszéd ez, amelyben a másik fél nem szólal meg.

Az első versszakban hullámzó, ellentétes érzelmeket figyelhetünk meg (pl: égi       földiekkel játszó; tünemény        csalfa, vak Remény;hittem         megcsalál).

A két középső versszak két ellentétes világot jelenít meg. A 2. vsz. tele van csupa pozitív töltésű szóval, melyek a tavaszi reggel friss hangulatát idézik. Például az igék (ültetéd, éltetéd, szórtad), a jelzős szerkezetek (csörgő patak, égi boldogság, friss meleg), a főnevek (nárcisz, fa, virág) és az „ezer” számnév a bőséget, a gazdagságot jelenti.

Mindez a visszájára fordul a 3. vsz-ban. A „jaj” indulatszó már érzékelteti a hangulatváltást, a vidám kert képeinek pontosan az ellentéte következik: a patak kiszárad, a virágok elhervadnak, a tavaszi vígság téli búra vált.

A 7. sorig a költő szimmetriákkal élt.

A 2. vsz. első képére a 3. vsz. első képe felel, a másodikra a második stb., a 8. sortól megtörik a képek szimmetrikus építkezése. Így szebb, költőibb és leleményesebb a vers.

A 4. vsz-ban visszatér az allegorikus Reményhez. A költő mindenről lemondana, csak Lilla maradna meg neki. A végső lemondás érzékelteti, hogy milyen kedves számára, amiről lemond. A vsz. első 12 sorának minden szava reménytelenséget, szomorúságot áraszt, az utolsó 4 sor azonban maga a boldogság volna, ha a legutolsó sor nem mondana istenhozzádot mindannak, ami reménység, szépség, öröm, boldogság volt.

A Reményhez verselése időmértékes, a rímek keresztrímek (abab).

Szép a vers hangzása, néhol szinte dallamossá teszi a verset.

Például:

„Bájoló lágy trillák!

Tarka képzetek!

Kedv! Remények! Lillák!

Isten véletek!”